ok
2019 előző hónap április következő hónap
H K Sz Cs P Sz V
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

2018.12.21. - Hírek

Fejes Tamás – legyél Dobsztár (Budai Krisztián)

A Tankcsapda dobosa nemrégiben felajánlotta a dobfelszerelését, ennek a kapcsán ültünk le beszélgetni.

 

Tamás sokat ingázik mostanában Debrecen - Budapest között, illetve természetesen a turné miatt is, szinte egyfolytában útitáska van nála. Ez néha nagyon nehéz tud lenni, a családdal nem egyszerű így időt tölteni.

 

RD: Tamás, a Tankcsapdával tele vagytok ötletekkel. Itt az életmű pendrive, a saját italok, egyszóval folyamatosan új dolgokkal álltok elő, és sokat jótékonykodtok a zenekarral. Nemrég például Lukács felajánlotta az autóját. De neked honnan jött, hogy pont a hangszeredet adományozd oda valakinek?

FT: Alapjában véve mindig azon gondolkodunk a zenekarral, hogy hogy lehet egy 30 éves zenekar munkásságát intuitívvé tenni. Mindenki tudja, nem kell elmondanom, hogy mennyire pici ez a magyar piac, és hogy ma milyen online világot élünk. Az események felgyorsultak, és azt gondolom, hogy ha ma valaki turnézik, zenéket, számokat készít, az nagyon kevés. Az embereknek az ingerküszöbét nem éri el, vagy nem kellő mértékben izgatja. Ennek több oka is van: rengeteg zenekar van, a youtube, instagram, facebook elterjedésével mindenki azonnal elérhető. Az emberek már nem kutatnak a zenekarok után, csak azok a dolgok kerülnek platformra, ami kellőképpen tolva van, vagy arcba van téve, vagy leüti a fejedet. Ez egy 30 éves zenekarnak nagyon nehéz. A Tankcsapdáról mindenki mindent tud. Film jelent meg, dokumentum film, többször jubilált a zenekar, mindenfajta egyéb dolgot csinált már. Mindig olyan dolgokkal próbálunk meg előjönni, ami kiveri a biztosítékot vagy úgy, hogy felidegesíti az embereket, vagy meghökkenti az embereket, vagy csak egyszerűen fölkapják rá a fejüket, hogy már megint mi ez. Ott jön a csavar a képbe, hogy nem szeretnénk értéktelen bulvár dolgokat csinálni. Többször is próbáltak már minket beolvasztani a bulvárba, mert elég erős médiaértéket képvisel a zenekar. De mi se a gyerekeinket, se a feleségeinket, se a családunkat nem fogjuk beáldozni ilyen értéktelen dolgokért. Ráadásul nem is értünk egyet az ilyen műsorokkal. Meg akik általában az ilyen műsorokban szerepelnek, azokkal se én, se Laci, se Sidi nem szeretnénk egy platformban kerülni. Ezért olyan dolgokat találunk ki, ami a zenéhez, az alkotó folyamatokhoz köthető promóció.

Alapvetően amiről az előbb kezdtünk el interjún kívül beszélni, az a Debrecen-Budapest távolság nagyon sok mindenben rossz, sok mindenben cigány életmód, hogy itt is élek, meg ott is élek. De arra pont jó, hogy 220 kilométeren keresztül vagy autón, vagy motoron nagyon sokat gondolkozzak. Ezek a felajánlások, promóciók ezeken az utakon szoktak megszületni. Onnantól kezdődik egy fél éves időszak, amikor ehhez szponzorokat kerítek, vagy letárgyalom, vagy elintézem valahogy, utána pedig megvalósítjuk.

 

 

RD: Ez a 2018-as Tama dobszerkó sok ember, vagy netán zenetanuló álma lehet. Te annak idején

milyen hangszeren kezdtél el játszani, mi volt az első dobod?

FT: Az akkori Unió Áruház aljában volt egy hangszerbolt, és ott vásároltuk meg az első dobfelszerelésemet. Ez egy papírból készült Tacton volt kérlek szépen. Fát nem látott, levittük a pincébe, és kettényílt. Világoskék színben árulták, de protekcióval el tudtam érni - faterom valamit kavart –, hogy fekete színűt kapjak. Egy egy egyfelsőtamos, két oldaltamos Tacton dobfelszerelés volt, három cintányérral, ami ezüst színű pléhlemez volt, tehát az a borzalmas kategória. Már amikor össze lett rakva a dob, akkor letört róla két alkatrész. Ráadásul 14000, vagy 17000 forint volt abban az időben, már nem emlékszem pontosan rá. Ugyanabban a boltban ki volt rakva 24000 forintért egy két felsőtamos amerikai Ludwig. Aztán apámnak sírva könyörögtem, hogy azt vegyük meg, de mondta, hogy „szó se lehet róla, majd ha megtanulsz fiam...” De hát természetesen azt a dobot megvették, sose láttam többet. Néha a kommunista időkben előkerültek olyan hangszerek, de csak 1-1 darab. Nem tudom, hogy hogy került be egy ilyen „kincs” kategória. Úgyhogy így indult, egy Tacton-om volt.

De az is sokáig a lakásban volt tartva, mert egy emeletes bérházban éltünk. Borzasztó körülményes volt, amikor napközben le akartam ülni gyakorolni a zeneiskolai dolgokat. A szomszédok állandóan ütötték a falat… Egy egyszobás lakásba születtem, és amikor apámék átköltöztek egy szomszédos kétszobásba, közös szobát kaptunk a tesómmal, amiben volt egy pianínó, meg volt egy dobfelszerelés.

 

RD: Ott már túl sok minden nem fért el…

FT: Sőt, a másik szobában meg ott volt anyámnak a versenyzongorája, úgyhogy elég furcsán nézett ki a lakás.

 

RD: Ez mit jelent, a szüleid is zenéltek?

FT: Anyukám szolfézs, ének-zene tanár, ami nekem sose ment.

 

RD: Nem volt ebből feszkó otthon?

FT: Nem. Alapjában véve a tesómat beíratták zongorázni, sírva ment minden zongora órára. Ekkor eldöntötték, hogy én nem fogok zeneiskolába járni. Én viszont szerettem volna. A szolfézzsal nem voltam jóban, igazság szerint csak dobolni akartam. A zeneelmélet egyáltalán nem érdekelt.

 

RD: Ki volt az első tanárod, akinél kezdtél?

FT: Itt a debreceni zeneiskolában, Nánai Zsuzsánál kezdtem.

 

RD: Őt én is jól ismerem, ő volt a gyakorlatvezető tanárom… Amikor elkezdtél dobolni,

akkor gondoltad volna, hogy egyszer majd a Tankcsapdában, vagy valami ilyesmi szintű zenekarban fogsz dobolni?

FT: Persze, igen. Én mindig is ilyen típusú voltam. Mindig kitaláltam, hogy mit akarok csinálni, és általában azt is csináltam.

 

RD: Ez elég jó, hogy megvolt a víziód végig.

FT: Szépíthetném, de így volt. Az már egy más dolog, hogy voltak mélypontok, voltak reménytelen szituációk is. De már gyerekkoromban is azt képzeltem, amikor ugráltam a CD-kre, hogy mekkora rocksztár vagyok. Alapjában véve nem sok alternatívát hagytam magamnak.

 

RD: Említetted itt a sok ingázást. Hogyan telik mostanában egy átlagos napod? Van olyan,

hogy átlagos nap?

 

FT: Á, nincs átlagos. Most már nagyon brutális szinten esett át a túloldalra minden. Jövőre mindenféleképpen valahogyan át kell szerveznem a dolgaimat. Ebben a pillanatban két-három ember írja a naptáramat, és mindig előző nap nézem meg, hogy hol kell lennem, mit kell csinálnom. Elveszítettem a fonalat. Olyat, hogy két hétre tervezni, olyat egyáltalán nem tudok, maximum 1-2 napra. És folyamatosan úton vagyok.


 

RD: Ha most elajándékozod a dobodat, jövőre mi lesz, milyen hangszered lesz?

FT: Ugyanaz lesz, Tama Starclassic. Csak egy újfajta színben, ami még csak most jön ki. Mindig próbálok játszani, mert volt már teljesen extrém dobom, minden fajta stílusban, különböző dekorálással-dekorálás nélkül, vagy klasszikus feketében, de sokáig a fehérre voltam ráállva. Most egy klasszikus csillámporos-bronzos dobom lesz, sötétebb hardware-rel. A 30-as jubileumi évre egy kicsit ünnepélyesebb, nem annyira „agyondizájnolt” dobom lesz. Mostanában mindenki dizájnolja a dobját. Amikor nem csinálja senki, én akkor szoktam, amikor meg mindenki elkezdi ezt csinálni, akkor már annyira nem érdekel. Tehát most ugyanaz a típus marad, ugyanazokkal a méretekkel, ugyanabból a fából, ugyanaz az ember fogja összerakni, csak egy teljesen új színt kap.

 

RD: A cintányérokban fogsz valamit változtatni?

FT: Ugyanaz marad. Ha klubokban játszunk, akkor a Meinl Classic Custom Dark beütők, és Meinl Byzance lábcin és kísérő. Ha nagykoncerten, nagy atmoszférában játszunk, akkor csak Byzance-ot használok, illetve a Classic Custom kínait mellé. A Dark-ok nagyon jól szólnak klubokban, mert halkabb tányérok, fojtottabb a hang. Ha a Byzance-okat felteszem a klubkoncerteken, azok annyira hangosak, hogy leviszi mindenki fejét. Laci, Sidi egy szinten áll vele, túl sok lenne. De minőségre egyértelmű, hogy a Byzance képviseli azt a cintányér hangot, amit egy cintányérnak képviselnie kell.

A Classic Custom-ok meg iszonyatosan jól kezelhető tányérok, ár/érték arányban is, és elég tartósak is, szerintem nálam kapják az ívet rendesen... Magyarul mi ezt jobban tudjuk hangképben ilyen körülmények között kezelni. Mindig is az a típus voltam, akinek az számít, hogy a buli kifelé milyen. Vannak ezek az általános dobos betegségek, hogy „vettem egy új cintányért, és teljesen mindegy, hogy nem oda való...”

 

RD: De egész buli alatt azt ütöm.

FT: Igen, pontosan, na az engem nem érdekel. Engem az érdekel, hogy az emberek koncert után azt mondják, hogy jó buli volt, vagy nem volt jó buli.

 

RD: Tamás, milyen készültségi szinten van az új debreceni hangszerboltod? Mikorra tervezitek a nyitást?

FT: Karácsonyra szerettem volna nyitni, csak olyan szinten megcsúsztunk, hogy borzalom. Most éppen feldolgozhatatlan szintű megrendelésünk, elfoglaltságunk van. Maga az üzlet 80%-ban már kész van, a dekoráció indul most. Ki merem mondani a dolgokat - és emiatt nagyon sok mindenkinek nem is vagyok szimpatikus –, szerintem Magyarország legjobb hangszerboltját fogjuk most megcsinálni Debrecenben. Nem is érdekel, hogy a konkurencia mit szól majd hozzá, mert tényleg így van. Nem feltétlenül árumennyiségre fogok rámenni, hanem áru minőségre. Legyen majd minden polcon is,

illetve kirakva is. A túlzsúfolt boltos sztorit befejeztük. Lesz a hangszerboltban egy színpad, komplett hanggal-fénnyel, ahol lesznek demo-k is, akár ütős demo-k is. Elég nagy világsztárokat is várunk, és komplett zenekarokat is. Kurzusokat is fogunk tartani magában a hangszerboltban. És lesz egy süketszobánk is, ahol bárki teljes hangerővel bármit kipróbálhat. Egy dekoratív, és felsőkategóriás hangszerboltot fogunk csinálni. Azt gondolom, hogy ennyivel még tartozom a magyarországi piacnak, mert elég sok mindent kaptam tőle. A győri bolt is nagy húzás volt, de ez még nagyobb húzás lesz. És nem véletlenül nem Pesten csináltam meg, hanem Debrecenben, mert lokálpatrióta vagyok. Nekem a bázisom mindig is Debrecen lesz.

 

RD: Akkor eléggé magasra teszitek a lécet. És itt is valami hasonló nyitás várható, mint a győri boltnál? 

 

FT: Még nagyobb. Világsztárokban gondolkodunk, tárgyalunk. Reméljük összejön,

csak pontos dátumot nem tudok még megadni. Hajlandóság van elég komoly nevekre, akik talán az egész országot megmozdíthatják.

 

 

RD: Már csak egy kérdésem maradt. Ezt mindig meg szoktam kérdezni, ha dobosokkal, ütősökkel készítek interjút. Tamás, mit tanácsolnál egy dobosnak, aki nemrég kezdte. Mit csináljon, merre haladjon? 

FT: Alapjában véve ez egy nagyon bonyolult kérdés. Mert az emberek keverni szokták a szezont a fazonnal. Ez olyan, mint ha most azt kérdezted volna, hogy ha valaki futó akar lenni, hogyan legyen futó. De nem mindegy, hogy valaki 100 m-es sprintfutásban akar lenni bajnok, vagy középtávfutásban, vagy a maratoni táv érdekli. Igaz, mindegyik a futásról szól, csak mégis más az egész. Mind felkészülésben, hozzáállásban, temperamentumban más. A dobosoknál, ütősöknél, de főleg a dobosoknál jellemző, hogy el kell dönteni, hogy a dobolásnak melyik része érdekli. Engem alapjában véve a dobolás nem is érdekel. Engem a zene készítés érdekel. Nem tudok másfél-két órán keresztül dobszólókat nézni, mert nem tud érdekelni. Az összes túlcizellált technikával is így vagyok. De hozzáteszem azonnal, hogy nagyon értékelem azokat az embereket, akik iszonyatos munkaórát, és energiát tesznek abba, hogy maximálisan képezzék magukat.

És akkor innen kanyarodnék vissza. Mi a fontosabb neki, hogy pop, rocksztár legyen, vagy ismert, elismert, közismert ember legyen, vagy egy maximálisan képzett zenész. A kettő együtt nagyon nehéz. Általában az szokott lenni, hogy vannak a profi zenészek, akik az önmenedzseléssel nem mernek foglalkozni, nem is tudnak, vagy nem is hajlandóak. Mert esetleg azt gondolják, hogy ők már annyira jók, hogy majd meg fogják találni a zenekarok, a feladatok, az élet. Hát rohadtul nem. Ez olyan, mint amiről az elején beszélgettünk, hogy olyan szinten túlkínálat van mindenből, hogy aki nem tolja magát, azért nem fognak utánanyúlni. Akkor se, ha ő a világ legjobb dobosa. Tudnék számos példát mondani a világból, vagy itthonról is. Tele vagyunk rettenetesen jó dobosokkal, de ez még sajnos kevés. Ott van például Borlai Gergő, aki a világ egyik legjobb dobosa, de a mai napig nem habzsi-dőzsizik, hanem kőkeményen dolgozik. Pedig őróla el lehet mondani, hogy korlátok nélkül dobol. Én egy teljesen más dolgot, a belépő kategóriát képviselem. Én a zenét szeretem, a rock and roll-t, élni, turnézni, menni, színpadon lenni, interjúzni, az ezzel járó dolgokat csinálni. A mai napig tudok még fejlődni, mert nem vagyok egyáltalán egy képzett dobos, és nem is tartom magam annak. De nem is érdekel ez a része. Mindig pont annyit fejlődök, mint amennyi érdekel, vagy szükséges. Viszont nagyon sokat foglalkozom az önmenedzseléssel, vagy mások zenekari, vagy dobos menedzselésével.

Nagyon sok dobosból csináltam endorzert, illetve tettem be nyugati gépezetbe. Sokat segítettem Borlainak is, vagy akár Markó Ádámnak is, aki egy nagy üdvöske.

Szóval el kell dönteni, hogy mi a cél. Én általában a túlképzett zenészeknél látom azt, hogy elkövetik

azt a hibát, hogy semmi másra nem fókuszálnak, csak a papa-mamára, meg a paradidle-re. És sajnos ez nagyon kevés Magyarországon. Ez nem egy amerikai piac. De ott is egyébként 100-ból 1-nek sikerül, hogy a Michael Jackson, vagy Pink kikapja valahonnan, és élete végéig eltartja. Ez egy nagyon veszélyes út, és egy nagy csapda. Én jobban hiszek a Tommy Lee-féle sztoriban. Azt javaslom, hogy mindenki a temperamentumához, és a karakteréhez megfelelő sztoriban higgyen. És a hit az nagyon sokat számít. Higgyen magában, legyen fanatikus, Ne nagyon hagyjon magának más alternatívákat, menekülő útvonalakat. Mert ez általában arra ad késztetést, hogy menekülj.

 

RD: Igen, ezt mondják is, hogy olyan az ember, hogy sokszor a kisebb ellenállás felé megy el. 

FT: Tudod az van, hogy ha valami 1,5-2 évig nem jön össze, és van más alternatíva, akkor váltasz. De ugyanakkor ez is veszélyes, mert ha semmi nem jön neki össze, akkor meg „de Fejes ezt mondta”... De az adottságokat, képességeket is föl kell mérni. Mert van, aki túlgondolja magát, van, aki alul gondolja magát. Ez egy folyamatos balansz-játék, mint az életben bármi. Egy sima „kettőnéggyel” is lehet valaki rocksztár, ha azt jól csinálja, jól kitalálja. Nem hiszem, hogy egyfajta út létezik, mindenkinek a saját útját kell megtalálni. És a saját arculatára kell az alternatívákat faragni.

 

Képek:

Korcsog Zoltán

www.facebook.com/Tankcsapda/